Ma petit vie

ez hiányzott az életemből. a kőszegi barátok. vagy lukácsházi. igazából ugye köztudott, hogy 6.ban menekültem a patronába, mert utáltam a  fiúkat az osztályból és a lányokat is. nos, ez egy pár éve megváltozott.
én is, és a többiek is változtak. Mindenki elindult egy úton, de végül mindenki ugyanoda ér ki: emberek leszünk, azt nem mondom, hogy felnőttek, de a felnövő szintet már megütjük.
Jó érzés volt úgy beszélni, hogy már nincsenek ott mögöttünk a tanárok, az ellenőrző, hogy ki volt a stréber és ki nem.
Ami nekem külön jólesett, hogy vannak olyanok, akik még csak most érettségiztek le, de úgy, hogy gimi alatt dolgoztak és azért volt 600 igazolatlan órájuk, de most olyanok lettek belőlük akik ki merik mondani a véleményüket, nem puncsolnak és őszinték.
Itt Kőszegen a diploma ciki, aminek én örülök, most nem én vagyok a pesti paraszt, hanem azok akik odajárnak egyetemre, még csak az sem bökte  a csőrüket hogy most én vagyok a fránszia :) most Anna voltam, akit jelenleg nem érdekel semmi. Aki kivételesen örült annak, hogy nem a legjobb egyetemre jár, hogy nem a legokosabb. Kivételesen nem volt bennem az, hogy meg kell felelnem ezeknek az elvárásoknak. amiket ki nem állhatok.
Örültem, hogy voltak olyanok akik merték azt mondani, hogy boldogok. Pedig aki ezt mondta ő sem nyerte meg a lottót...
Jó volt látni, hogy a nagyképűek mindig is azok maradnak, őket ez viszi előre. Éljenek boldogan.
Jó volt, hogy nem osztott meg minket a vallási, politikai nézetek különbözősége.
Valamint jó volt meginni egy fröccsöt és aztán sétálni a lányokkal, majd leülni egy padra és hallgatnia  gyöngyhajú lányt. meg a csavard fel a szőnyeget-et :)
szóval ma az van, hogy:
Kőszeg, én így szeretlek.